Na szóval az új szitu az, hogy kétgyerekes anya lettem. Jó persze ezt már sokan csinálták végig, de azért nekem elég új ez a szitu. Eleinte a bőgésen kívül nem sok érzelem megnyilvánulásra voltam képes, de ezt tudjuk be a hormonoknak is. Bea bevágta a durcit és ez akkut "csak azért se csinálom, amit mondasz" állapotba ment át, mondhatom az idegbaj kerülgetett néha. Mára már normalizálódott a helyzet és mindenki megtalálta a helyét.
A legviccesebb helyzet az első 2 napban az volt, amikor megjött a védőnő, amitől Bea elkezdett sírni és Tami is felébredt, ő meg az éhségtől sírt, karomban egy ordító 5 napossal, bal lábamon egy ordító, csimpaszkodó 2 évessel, aki nagy ijedtségében akkorát rántott a nadrágomon, hogy belesajdult a friss császármetszésem, amitől én kétrét görnyedve szentségeltem, szép idillien festhettünk, boldog 4 tagú családként (Viktor épp bevásárolt, szóval nem tudott a segítségemre sietni).
Na, de ezen is túl vagyunk, kedd este kiszedték a varrataimat, ami bazira fájt, pedig Beánál meg sem éreztem, szóval hazafelé már igazi western hősként, széttárt lábakkal vánszorogtam és bevallom őszintén, kínomban már röhögő görcsöt kaptam, mert nem bírtam beszállni a kocsiba, amitől persze még jobban fájt mindenem. De valahogy ettől a ponttól kezdve tényleg jobban érzem magam lelkileg.
Tami pótlást kap, mert nem szopik elég intenzíven és folyamatosan fogyott, de ezen nem idegelem magam, örülök, hogy van megoldás. Beánál anno senki nem ajánlotta fel, pedig simán elbírtuk volna akkor is, helyette én lettem idegbajos, hogy miért nem megy. Ezúttal nem jutok el idáig.
Szóval valahogy így fest most az új szitu. Alakulunk, csiszolódunk, de tegnap rájöttem, hogy alapvetően bazira jó, hogy már ketten vannak nekem. :-)
