Nemi hovatartozás

Beával épp a könyvek rejtélyes világát ismertetjük meg a könyvtárban, amikor a ruhatárosnő kedélyes beszélgetésbe elegyedik velünk.:

"De édes, de aranyos, milyen türelmes. Kisfiú, ugye?"

A legnagyobb lelki nyugalommal végimérem rózsaszín pólós, masnis-pink nadrágos lányomat és legszivesebben ezt válaszolnám:

"Igen, fiú és már most a nemi egyenlőségre nevelem..."

?!?

Öööö... most akkor tényleg nem szóltak nekik, hogy ez az akció arról szól, hogy minél kevesebb zacskót használjanak az emberek?!? Tiltakozásom ellenére, már megint rám akartak sózni egyet mondván: Ingyé' van! Mindig tudtam, hogy nehéz környezetvédőnek lenni...

Gyanúsított lettem

Nem, ez bizony nem elírás. Én, az egy gyerekes, felelősségteljes anyuka, gyanúsítottá váltam. Igaz, ami igaz, úgy indultam el itthonról, hogy nem voltam kisminkelve és a szemem alatt is sötét karikák villogtak. A hajamat is csak úgy spontán összekötöttem, nem volt belőve kicsit sem, és már jóval anyává válásom előtt is többre értékeltem a praktikumot az önsanyargatásnál, így hát a táskám is hanyagul, vállon átvetve lógott rajtam és nem a hónaljamhoz szorítva, ahogy manapság dívik. Szó, mi szó, nem volt épp trendi a kinézetem. Lehet, hogy emiatt... De biztos az sem segített, hogy babakocsit toltam, ami már eleve gyanús, mert tudjuk jól, hogy mindig az a leggyanúsabb, ami nem gyanús...

Az előzmények ismerete feltétlenül szükséges a végkifejlethez. Íme hát:

Ismét a Tecsibe mentem bevásárolni, ahol éppen környezetvédelmi aktivistásat játszanak, ezért beszűntették a pici-neylonzacsizást és egyelőre ingyen, nagyméretű, 100%-ig lebomló, visszaváltható zacsikat osztogatnak. Díjazom ezt a kezdeményezést, így hát legyőzve kényelmességem, még jó múltkorjában el is raktam az egyik ilyen szatyrot, mondván, legközelebb jó lesz. Most volt a legközelebb és amikor a pénztáros csajszi nyújtotta volna az újabb ingyen zacsit én visszautasítottam. Ezzel jól megzavartam szegényt, mondta is, hogy "De hát ingyen van!". "Sebaj,"- válaszoltam - "nekem már van egy, az ippen jól lesz nekem.". Őt se kellett félteni, így "Nem baj, azért én iderakom!" felkiáltással, mégse hagyta, hogy én csak úgy ne fogadjam el, ami ingyen van. (Úgy látszik, őt nem világosították fel kellőképpen az akció valódi céljáról...) Én azonban csakazértsem vettem el, bármilyen kecsegtető is volt az ajánlat és bepakoltam azt a néhány doboz tejet és pár kiflit, amit vettem a saját szatyromba. Bevásárlólistámon szerepelt azonban a lilahagyma is, melyet erősen héjahullajtó volta miatt, inkább a babakocsi aljába helyeztem el, mintsem a kiflik mellé a szatyorba. Ezzel azonban nagy hibát követtem el..!!!

Fizettem, majd a pénztárt elhagyva, még a Tecsi területén a következő akcióba kezdtem: a lilahagymát a kocsi tetejére helyeztem, beraktam a szatyrot, majd mellé a hagymát. Ezután elindultam kifelé, mint aki jól végezte dolgát. Azám, de a biztonságiőr szemfüles egy emberfajta! Már épp készültem volna meglépni, amikor ő visszatessékelt a helyes útra. Elkérte a blokkom.... Kipakoltatta a szatyrom... Végignézte a listát, majd utamra engedett. Nem értettem a dolgot, hát megkérdeztem, ugyan, miért voltam én annyira gyanús? "Ó, ez csak egy rutinellenőrzés"- jött a válasz. "Hát jó."- gondoltam, de azért mégse hagyott nyugodni a dolog, mert a mai feljelentgetős, beperlős világban, nem szokták az embert csak úgy rutinellenőrizgetni....

Aztán rájöttem... a hagyma... az a bizonyos, ki-bepakolt, szatyortalan, babakocsi alján csücsülő hagyma... Az vitt engem a gyanúsitott-lét útjára...

Tudom, csak a dolgát végezte a jóember, így azonban duplán is megalázva éreztem magam. Mert ugyan volt már jó néhány vajas-kiflis év az életemben, amikor a parizer is luxusnak számított, de lopni, sohasem loptam. Persze, ő ezt honnan is tudhatná, hisz ő csak egy hippi kinézetű, gyanús, babakocsis anyukát látott. De kérem... azért ne nézzenek már annyira ostobának, hogy ha már egyszer lopok, akkor azt nyilvánosan, a biztonsági őr közvetlen közelében még jól meg is mutogatom...!!!

Az ember... 1.

Az ember alapvetően versengő típus. Már évezredekről ezelőttről is ismerünk olyan játékokat, amely azt hivatott kideríteni ki az erősebb, gyorsabb, okosabb. Sok minden változott azóta, kevesebb lett rajtunk a szőr, magasabbak vagyunk, designe-os lakásokba húzodunk vissza a legkülönfélébb elektoromos kütyük közé, de egyvalami nem változott: újra és újra meg akarjuk mérettetni magunkat. Most mindenki azt gondol, amit akar, póker partik, sport események, tánc, de azért vannak ennél sokkal prózaibb helyzetek is...

Én alapvetően elég dinamikusan közlekedek, köszönhetően a 185 centi magas apámnak, aki úgy gondolta, hogy egy 3 éves gyerek is simán lépést tud tartani az ő 1,5 méteres lépéstávolságával. Nem voltam egy elveszett ember már akkor sem, így végülis sikerült. Viszont ebből kifolyólag belőlem már elég korán kiveszett a lassú andalgás képessége. Ezen tulajdonságomban a babakocsi sem korlátoz, így egy átlagosan sétálgató kismamára min. 45 mp-et verek rá 100-on. Lényeg a lényeg, így általában nem tartom fenn a körülöttem rendkivül sietősen közlekedő babakocsi-mentes embertársaimat.

Na de... ez a dolog nincs rám írva és álló helyzetből startolva mondjuk egy zebránál, egy kivülállónak igencsak nehéz megítélni vajon hány km/órával fogok haladni. Ők persze szintén nem tudják, de én már előre röhögök a sok helyezkedőn, akik megpróbálnak a lehető legelőnyösöebb pozícióból indulni, hogy egy jól irányzott keresztbevágással még előttem haladjanak át az említett közlekedési objektumon. Ezen cél elérése érdekében bármit képesek megtenni, félig úttestre lógó lábbal, vagy épp egy másik igencsak sietős embertárs mellé szorosan bepréselődve igyekeznek legyőzni engem, a lassú kismamát. Én nem akarom elvenni az örömüket, hagyom, hadd szenvedjenek. Ők az győzelem élményétől megittasulva kicsit lazábbra veszik a figurát, így aztán néhány másodperccel később magamban vigyorogva haladok el mellettük.

Mennyi az annyi?

Minden relatív... ezt elég korán megtapasztaljuk. Amikor hevesen érvelünk valami mellett vagy ellen, gyakran jutunk erre a következtetésre. Ám vannak olyan helyzetek, amikor az ember joggal várja el, hogy ami van, az annyi legyen amennyi, bárhonnan nézzük. Se több, se kevesebb.

A fehérvári kórházban előszeretettel stresszelik az amúgy is idegbajos friss anyukákat azzal, hogy megkérik, vigyék be etetés előtt és után a babát, hogy lássák eleget eszik-e. A következő szöveges feladat méltán lehetne az idei nehéznek mondott középiskolai matek felvételi egyik példája. Ha jár erre egy matematikus-fizikus professzor, aki nem mellesleg a misztikus tudományokban is otthon van, nyugodtan besegíthet.
1. Adott egy baba. Vigyük ki ezt a babát a nővérkeszobába és mérjük meg. Ekkor a következő eredményt kapjuk: 2820 g. Ezután térjünk vissza a szobába és nyugodtan konstatáljuk, hogy a baba evés nélkül elaludt.
2. Ébredés után, pelenkacsere nélkül vigyük ki ismét, mérjük meg. Az eredmény a következő: 2830 g. (segítség: Merüljön fel bennünk a gyanú, hogy a gyermek esetleg levegővel táplálkozik!)
3. Térjünk vissza a szobába, etessük meg, majd ismét vigyük ki mérlegelésre. Eredmény: 2820 g. (segítség: Gondolkodjunk el rajta, hogy a gyermek esetleg több kalóriát éget el evés közben, mint amennyit bevisz!)
4. Hitetlenkedve szemléljük az eredményt, majd néhány másodperc eltetlével mérjük meg ismét a babát. Ekkor a következő eredményt kapjuk: 2830 g. (segítség: Ismét gondolkodjunk el rajta, hogy a gyermek esetleg néhány levegővétel segítségével 10 g táplálékhoz jutott!)
5. Ellenőrzés képpen végezzük el a kísérletet harmadszor is, ami a következő eredményre vezet: 2840 g.

Kérdés: Mennyit evett a gyermek?

A csalás elkerülése végett a következő sorokat csak akkor olvassuk el, ha már megoldottuk a feladatot, vagy végképp feladtuk.

Válasz: A rendkívül okos és fifikás csecsemősnővér szerint 10 g-ot, ami kevés.

Így a kísérlet eredménye: a gyermekbe erőszakkal beletáplált cukros víz, majd a szobába visszatérve 5 perc öklendezés, hogy az amúgy is levegő evő baba a felesleges "tápláléktól" megszabaduljon.

Mission impossible...

Még szülés előtt pár nappal elmerészkedtem bevásárolni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy az én utolsó napos terhes suta mozgásommal a zsemléért harcoló nénik és a felvágottért verekedő bácsik között vajmi kevés esélyem van. Ugyanis ők amint megérzik az emberen a félelem, vagy a gyengeség legkisebb jelét, már le is csapnak, lehetetlenné téve, vagy legalábbis erősen megnehezítve, hogy az ember hazavigyen egy kiló kenyeret, vagy 10 deka felvágottat a családjának...

Egyik tavalyi buszos történetem is hozzájuk kapcsolódik. Szemmel láthatóan terhesen vártam a helyijáratos buszt. Meg is érkezett az ominózus járat, véletlenül épp az orrom előtt nyílódó ajtóval. Ám amíg én kettőt léptem, gurulós szatyraikat fegyverként tartva maguk elé, fürgén előttem termett 2-3 Auchanba igyekvő néni/bácsi és amíg én felocsúdtam meglepetésemből, ők diadalittas arccal elfoglalták a maradék ülőhelyeket...

Szóval én ammondó vagyok, ha buszról, piacról, vagy bevásárlásról van szó, inkább egy csapat fekete ruhás emós fiatal, mint néhány mindenre elszánt nyugdíjas...