Az ember alapvetően versengő típus. Már évezredekről ezelőttről is ismerünk olyan játékokat, amely azt hivatott kideríteni ki az erősebb, gyorsabb, okosabb. Sok minden változott azóta, kevesebb lett rajtunk a szőr, magasabbak vagyunk, designe-os lakásokba húzodunk vissza a legkülönfélébb elektoromos kütyük közé, de egyvalami nem változott: újra és újra meg akarjuk mérettetni magunkat. Most mindenki azt gondol, amit akar, póker partik, sport események, tánc, de azért vannak ennél sokkal prózaibb helyzetek is...Én alapvetően elég dinamikusan közlekedek, köszönhetően a 185 centi magas apámnak, aki úgy gondolta, hogy egy 3 éves gyerek is simán lépést tud tartani az ő 1,5 méteres lépéstávolságával. Nem voltam egy elveszett ember már akkor sem, így végülis sikerült. Viszont ebből kifolyólag belőlem már elég korán kiveszett a lassú andalgás képessége. Ezen tulajdonságomban a babakocsi sem korlátoz, így egy átlagosan sétálgató kismamára min. 45 mp-et verek rá 100-on. Lényeg a lényeg, így általában nem tartom fenn a körülöttem rendkivül sietősen közlekedő babakocsi-mentes embertársaimat.
Na de... ez a dolog nincs rám írva és álló helyzetből startolva mondjuk egy zebránál, egy kivülállónak igencsak nehéz megítélni vajon hány km/órával fogok haladni. Ők persze szintén nem tudják, de én már előre röhögök a sok helyezkedőn, akik megpróbálnak a lehető legelőnyösöebb pozícióból indulni, hogy egy jól irányzott keresztbevágással még előttem haladjanak át az említett közlekedési objektumon. Ezen cél elérése érdekében bármit képesek megtenni, félig úttestre lógó lábbal, vagy épp egy másik igencsak sietős embertárs mellé szorosan bepréselődve igyekeznek legyőzni engem, a lassú kismamát. Én nem akarom elvenni az örömüket, hagyom, hadd szenvedjenek. Ők az győzelem élményétől megittasulva kicsit lazábbra veszik a figurát, így aztán néhány másodperccel később magamban vigyorogva haladok el mellettük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mondd a magadét...