Azóta Apu ki, mi pedig beköltöztünk ebbe a lakásba, így a ház és egyben az ő életének is részévé váltunk. Irányunkba nem túl barátságos, ellenben Beát imádja.
Ma összefutottam vele a kapualjban, ahol is eltorlaszolva a bejáratot, helyzetbe hozva magát, támadásba lendült:
- Hogy van?
- Jól, köszönöm.
- És Bea?
- Ő is jól van.
- De nem látom mostanában.
- Pedig jól van. (Valójában eltettem láb alól. Minek nekem a régi, ha lesz új.)
- De mostanában nincs kint az udvaron sose! (Eddig se nagyon volt, meg aztán mínuszok röpködnek kint, de hagyjuk.)
- Akkor is jól van.
Némi töprengés és fürkésző tekintet után:
- Bölcsiben van?
A pattogó, vádló kérdésektől lassan kezdtem úgy érezni magam, mint aki valami nagyon rosszat tett, így kissé elhaló hangon válaszoltam:
- Igen, heti 2x.
Azt már nem tudtam meg, ez hogyan érintette nénit, mert szerencsére megcsörrent a mobilom és én elnézést kérve, dolgomra siettem. Gyanús lehetek neki nagyon, hisz az udvaron öltözök, Jehova tanúkat fogadok a lakásomban (nyugi, nem a lakásban és kb. 2 percig beszélek velük, amíg átadják a legújabb újságukat és megosztanak velem egy igét, nincs szívem elküldeni őket, na), meg egyszer sétából hazaérve, gyerek által felbaszott idegállapotban és vele veszekedve, kissé kapkodva tettem le Beát az ajtónál és ő elesett, amire sírni kezdett és ezt néni pont látta. Hát milyen anya lehetek én? Minden estre jó tudni, hogy valaki szemmel tartja a gyerekem és engem. :-D