2011. október 23., vasárnap

Boldog születésnapot!

Először is a "pom-pom" dal, mert mostanában ez a sláger. :-)

Aztán néhány kép:







És végül ismét gratulálok, hogy egy nemzeti ünnepet sikerült születésed napjául választanod! :-D

2011. október 19., szerda

Fütyülünk az átlagra!

Ma védőnőnél voltunk kismami voltom miatt, de ha már így alakult, vasárnap 2 évessé érő nagyobbik lányomnál megcsinálták azt a bizonyos státusz vizsgálatot. Az eredmény cseppet sem meglepő és cseppet sem átlagos:
- 93 centijével és 24-es lábméretével a 3 éveseket is megszégyeníti
- 12,5 kg, ami a magasságához képest "kevés", de hát én is ilyen pók-alkatú voltam
- páros lábbal ugrani még nem tud, de próbálkozik :-) ellenben kívülről tud ki tudja hány mondókát és dalt, ami néhány másodperccel később kiderült, hogy csak későbbi "követelmény"
- továbbra se bírja a doktornénit, aki kedvesen benézett lármázó gyerekemre a szomszédból és hozott egy felfújható bocit is, mire ő sírva menekült hozzám (na, így ígérjem meg neki legközelebb, hogy most nem a doktornénihez megyünk... :-| )
- önszorgalomból megtanult felismerni kb. 12 betűt és elszámolni 10-ig, bár valószínűleg még nem igazán tiszta neki, hogy ezt miért teszik az emberek :-)

Egyébként beszél, beszél és beszél. Igazi nő! Nem lehet unatkozni mellette. És miután írtam már neki dalt a párnájáról, a kék színről, a cumiról, a bukósisakjáról, a papucsáról és még kis tudja miről, a világ legtermészetesebb dolgának veszi, hogy ha ő annyit mond: "Anya neke dezoxiribonukleinsav!", akkor én néhány mp-ben belül komplett nótát kanyarítok neki rímekkel, egyedi dallammal és vicces részekkel egyetemben a szóban forgó dologról. És azt is természetesenek veszi, hogy az apja, nagyanyja és nagyapja az általam írt dalokat ugyanúgy kívülről fújja, mint én, ezzel kínos perceket okozva nekik.

Egyébként heti 2x bölcsibe jár, amit szintén nagyon élvez és valljuk be őszintén nekem is jól jön az a pár nyugis, önmegvalósító nap. Úgyis csak januárig élvezhetem. :-)

2011. október 15., szombat

Hapci

Történt az régen, még az első trimeszterben, hogy a banki intézkedésnek durva hányás lett a vége. Vártam én készségesen az ügyintézőre, a 23-dik aláírásra, fénymásolásra, de közben csak fehéredtem, csak guggolgattam, majd' elájultam. Aztán dolgom végeztével, kitépvén a papírokat a hölgy kezéből, kirontottam a fotocellás ajtókon és a bank előtti parkban kiadtam mindent ugyanazon az úton, ahol bevittem. Ez kisebb fajta sokk volt nagyobbik lányomnak, aki a dolog láttán elsírta magát és még sokáig nézett rám aggodalmas és egyben gyanakvó arccal.

Történt az a minap, amikor ismét a bank felé vitt az utunk, hogy Bea a parkhoz érve heves magyarázásba kezdett, valahogy így: "Anya hapci fű!". Nem értettem a dolgot, újra rákérdeztem, de csak nem tágított: "Anya hapci fű!"-hajtogatta, majd az ominózus területre tévedt a szemem és minden beugrott. Bea számár ugyanis minden, ami a szánkon jön ki az hapci, lett lényen az köhögés, büfi, vagy éppen... hányás.