2011. február 22., kedd

...hogy nem tőlem, az biztos...

Sétálni mentünk, ahogy minden nap. Eddig semmi rendkívüli.
Megálltunk minden autónál és elolvastuk a rendszámot. Oké.
Megálltunk minden pinceablaknál. Ez is stimt.
Találtunk a rács mögött egy kék műanyag kupakot. Megszereztük. Pipa.

Továbbmentünk a következő autóhoz, na de.... egyik kezével a kezemet fogta, azt meg nem engedi el csak úgy a nyílt színen, másikkal a kupakot szorongatta és szinte láttam a fogaskerekeket csikorogni az agyában, ahogy próbálta megoldani, a "de melyik kezemmel mutassam most a betüket/számokat a táblán" problémát.

Aztán megszületett a megoldás: vissza a pinceablakhoz, kupak lerak, de nem ám akárhogy, addig ügyeskedett, amíg pontosan oda rakta vissza, a rács mögé, ahonna elvette, aztán irány a rendszámtábla.

Szóval kitől örökölte ez a gyerek a rendszeretetét? Mert.... *

* lásd cím!

2011. február 21., hétfő

Pont-pont-vesszőcske után szabadon

Mert Beának tetszik és mert nem akarom elfelejteni. :-)


Itt a macska, van két füle,
Pofikája, jó nagy szeme,
Orra, szája, pocakja,
Mellkasán a szőrcica.
Van két lába, tapicskája,
Itt meg van a farkincája.



2011. február 5., szombat

Mozgásfejlődés

Vajon a szakemberek ismerik a mozgásfejlődés azon állomását, amikor a gyerek térden állva jár?
Nálunk ugyanis ez dívik mostanában.

Bár már 5-10 percig is képes állva ropni a kedvenc számára és 2-3 métereket is megtesz kapaszkodás nélkül, amikor a gyorsaságról van szó még mindig marad a négykézlábasdi, vagy a fent említett új mozgásforma.

Nem. Egyáltalán nem vagyok meglepve, hogy ez sem úgy megy, ahogy másoknál.

2011. február 2., szerda

Kötődés

Bea igazán érdeklődő és vidám csaj! Ezzel aztán jól meg is téveszti a környezetét, mert hát nem mindenkinek jár ám ez a vidámság: szörnyen mufurc tud lenni idegenekkel szemben. Akik persze ezen jól besértődnek. De Ő ilyen, amióta megszületett. Már pár hetesen se szabadott csak úgy felvenni bárkinek, mielőtt az illető elnyerte volna Bea hozzájárulását, egy kb. 20 perces udvarlás után. Vagy nem, mert hát az is előfordult nemegyszer.

Az, hogy ez személyiségjegy és nem a túlzott kötődés eredménye, mi sem bizonyítja jobban, mint tegnapi sétánk. Amikor már sehogy se tudtam meggyőzni, hogy 10 perc bőven elég 2 kavics megvizsgálására, a másoknál jól bevált módszerhez folyamodtam: elindultam és 3 méter után visszafordulva, elköszöntem tőle. Ő vidáman felnézett, kicsit meglepődött, majd boldogan integetni kezdett és már fordult is vissza a kavicsokhoz.

Bár van egy olyan sejtésem, hogy ha egy idegen megjelent volna a közelében, ezerrel menekült volna hozzám. :-)