Taram-taram...

Bár már reggel 8 óra van, én mégis a legmélyebb kómából ébredek Bea gügyörészésére. Éppen a fejvédőjén lévő állatokkal vitatja meg a világ nagy kérdéseit. Nyögök egyet, lendületet veszek és a másik oldalamra fordulok. A vita-show tovább folytatódik, én vissza -vissza alszok, majd gyanús csend üti meg a fülemet... Összedem magam, kikászálódok az ágyból és a lehető leghalkabban beosonok a gyerekszobába. Bea szokás szerint hason fekszik, a szeme nyitva van és hatalmasat sóhajt. Majd a fejét a másik irányba fordítja, újabb sóhaj. Fej vissza, sóhaj. Ezután a felnőttekhez hasonlóan, unott arccal, lassú mozdulatokkal gyűrögetni kezdi a párnáját. Nem bírom tovább, hangosan felröhögök: a lányom unatkozik! A hangomra izgalomba jön, felkapja a fejét, emeli a melkasát, jár keze lába! Végre megmenekült!