A gyerek ordít. Ez idáig rendben van, az a dolga. Na de hogy mikor ordít, az kérem szépen már egészen más tészta...- otthon (hehe-na itt azt csinálok, amit én akarok :-D)
- a kocsiban (so-so...)
- az orvosi rendelő várójában (oké, ez még belefér, szuri, megrázkódtatás, egyebek)
- a boltban (na ez már rázósabb)
- az utcán (a végső káosz, bár vitathatatlan előnyei is vannak)
- minden rendű és rangú időben és térben, amikor ő úgy gondolja
Rendben, az ember megtanulja, hogy ha "anyázik": éhes, ha "jajjong": álmos, ha "hülyézik": akkor éhes is és álmos is egyben és ebből kifolyólag türelmetlen (jajj annak aki ilyenkor akár csak egy másodpercet is késlekedik!!!).
Ámde vannak az okosok, a nénik. Akik generációkat neveltek fel, csinálták sokkal jobban, mint bárki más és majd ők (kéretlenül is) megmondják, hogy:
- a gyereknek cici kell és attól megnyugszik (Egy cseppet se zavarjon minket az a tény, hogy Bea, ha fáradt, akkor minden kell neki, csak a cicivel bajlódás nem. Ő ilyen.)
- a gyereknek a hasa fáj (Aham... 4 és fél hónaposan és utoljára tán 2 hónappal ezelőtti hascsikarással, egésszen biztosan éppen akkor és ott kezd el neki fájni ismét.)
Az egyik legutóbbi sztorim épp a Tecsiben esett meg. Bea abban a pillanatban elkezdett ordítani, hogy beléptünk az ajtón. Sebaj, pikk-pakk megnyugszik a kocsiban, gondoltam én naivan, több hónapos tapasztalattal a hátam mögött. Hát nem. Így hamarosan meg is érkezett a "felmentősereg":
"Hát mi baja ennek az aranyos kisbabának?"
"Nem tudom, épp most próbálom kitalálni." -jön a türelmes válasz ("Ha hagynál végre 3 mp-ig a gyerekemre figyelni, hogy megfigyeljem az ordítását..." - jön a türelmetlen gondolat)
"Jajj, hát mit lehet ilyenkor csinálni?"
"Nem tudom." - jön a türelmes válasz ("Vagyis tudom, csak azért nem csinálom, mert írtóra gonosz vagyok és élvezem, hogy a gyerek szenved." - jön a türelmetlen gondolat)
Néni elódalog, de nem sokáig maradok egyedül. Épp kiveszem Beát a kocsiból, mire megjelenik mellettem egy néni:
"Ó, már épp akartam mondani, hogy vegye ki!
3-at nyelek, kedvesen elmosolyodok és elgondolkodok rajta, vajon hogyan képzelte a néni, hogy gyerekkel a karomon, babakocsit tologatva, fél kézzel bevásárolok...
Végül mégis így lett, mert Bea fáradt volt és ha akkor a sok segítő megengedi, hogy 2 percig ordítani hagyjam a gyerekem, pikk-pakk elaludt volna, így azonban maradt az akrobatákat is megszégyenítő, bevásárlásnak álcázott tornamutatvány, gyerekkel a karomon, majd az utca zajában elbújva, a "csendes" álomba-ringatás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mondd a magadét...