2011. február 22., kedd

...hogy nem tőlem, az biztos...

Sétálni mentünk, ahogy minden nap. Eddig semmi rendkívüli.
Megálltunk minden autónál és elolvastuk a rendszámot. Oké.
Megálltunk minden pinceablaknál. Ez is stimt.
Találtunk a rács mögött egy kék műanyag kupakot. Megszereztük. Pipa.

Továbbmentünk a következő autóhoz, na de.... egyik kezével a kezemet fogta, azt meg nem engedi el csak úgy a nyílt színen, másikkal a kupakot szorongatta és szinte láttam a fogaskerekeket csikorogni az agyában, ahogy próbálta megoldani, a "de melyik kezemmel mutassam most a betüket/számokat a táblán" problémát.

Aztán megszületett a megoldás: vissza a pinceablakhoz, kupak lerak, de nem ám akárhogy, addig ügyeskedett, amíg pontosan oda rakta vissza, a rács mögé, ahonna elvette, aztán irány a rendszámtábla.

Szóval kitől örökölte ez a gyerek a rendszeretetét? Mert.... *

* lásd cím!

2 megjegyzés:

  1. Jajj ez nagyon édes, jó, hogy leírtad, magam előtt láttam, ahogy agyal, mit tegyen:)!

    VálaszTörlés
  2. Igen, imádnivalóak, ahogy iszonyatosan kattog az agyuk valamin és ez mind kiül az arcukra!!! :-)

    VálaszTörlés

Mondd a magadét...