Boldog születésnapot!

Először is a "pom-pom" dal, mert mostanában ez a sláger. :-)

http://www.youtube.com/watch?v=hi3pbtrqy70

Aztán néhány kép:

És végül ismét gratulálok, hogy egy nemzeti ünnepet sikerült születésed napjául választanod! :-D

Fütyülünk az átlagra!

Ma védőnőnél voltunk kismami voltom miatt, de ha már így alakult, vasárnap 2 évessé érő nagyobbik lányomnál megcsinálták azt a bizonyos státusz vizsgálatot. Az eredmény cseppet sem meglepő és cseppet sem átlagos:

- 93 centijével és 24-es lábméretével a 3 éveseket is megszégyeníti

- 12,5 kg, ami a magasságához képest "kevés", de hát én is ilyen pók-alkatú voltam

- páros lábbal ugrani még nem tud, de próbálkozik :-) ellenben kívülről tud ki tudja hány mondókát és dalt, ami néhány másodperccel később kiderült, hogy csak későbbi "követelmény"

- továbbra se bírja a doktornénit, aki kedvesen benézett lármázó gyerekemre a szomszédból és hozott egy felfújható bocit is, mire ő sírva menekült hozzám (na, így ígérjem meg neki legközelebb, hogy most nem a doktornénihez megyünk... :-| )

- önszorgalomból megtanult felismerni kb. 12 betűt és elszámolni 10-ig, bár valószínűleg még nem igazán tiszta neki, hogy ezt miért teszik az emberek :-)

Egyébként beszél, beszél és beszél. Igazi nő! Nem lehet unatkozni mellette. És miután írtam már neki dalt a párnájáról, a kék színről, a cumiról, a bukósisakjáról, a papucsáról és még kis tudja miről, a világ legtermészetesebb dolgának veszi, hogy ha ő annyit mond: "Anya neke dezoxiribonukleinsav!", akkor én néhány mp-ben belül komplett nótát kanyarítok neki rímekkel, egyedi dallammal és vicces részekkel egyetemben a szóban forgó dologról. És azt is természetesenek veszi, hogy az apja, nagyanyja és nagyapja az általam írt dalokat ugyanúgy kívülről fújja, mint én, ezzel kínos perceket okozva nekik.

Egyébként heti 2x bölcsibe jár, amit szintén nagyon élvez és valljuk be őszintén nekem is jól jön az a pár nyugis, önmegvalósító nap. Úgyis csak januárig élvezhetem. :-)

Hapci

Történt az régen, még az első trimeszterben, hogy a banki intézkedésnek durva hányás lett a vége. Vártam én készségesen az ügyintézőre, a 23-dik aláírásra, fénymásolásra, de közben csak fehéredtem, csak guggolgattam, majd' elájultam. Aztán dolgom végeztével, kitépvén a papírokat a hölgy kezéből, kirontottam a fotocellás ajtókon és a bank előtti parkban kiadtam mindent ugyanazon az úton, ahol bevittem. Ez kisebb fajta sokk volt nagyobbik lányomnak, aki a dolog láttán elsírta magát és még sokáig nézett rám aggodalmas és egyben gyanakvó arccal.

Történt az a minap, amikor ismét a bank felé vitt az utunk, hogy Bea a parkhoz érve heves magyarázásba kezdett, valahogy így: "Anya hapci fű!". Nem értettem a dolgot, újra rákérdeztem, de csak nem tágított: "Anya hapci fű!"-hajtogatta, majd az ominózus területre tévedt a szemem és minden beugrott. Bea számár ugyanis minden, ami a szánkon jön ki az hapci, lett lényen az köhögés, büfi, vagy éppen... hányás.

Bírd ki röhögés nélkül!

Bea egyik este felébredt olyan 9 tájban és nem akaródzott visszaaludni neki. Mivel dolgunk volt a szobájában, ő feljogosítva érezte magát az ágya elhagyására és a ruhaszárító aktív zörgetésére.

10 óra felé mi is lefeküdtünk, ám Bea még mindig ki-kimászott és zörgette a ruhaszárítót, így kézen fogva kivezettem a nappaliba és megmutattam neki, hogy lekapcsoltuk a lámpát, anya és apa alszik. Ő nyugtázta a dolgot, visszakísértem és úgy tűnt lefekszik aludni. Visszamásztam az ágyba, majd kb. 2 perc múlva tipp-tapp-tipp-tapp, hallottuk a kis lábak csattanását a padlón. Kevésen múlt, hogy ne röhögjek fel már ekkor, de a szülői következetesség jegyében -miszerint alszunk- mégse tehettem. Bea bejött a nappaliba, állt egy darabig, majd tipp-tapp-tipp-tapp, visszacsoszogott és úgy hallottam bemászott az ágyába.

Kicsit később a Viktornak dolga akadt a fürdőben, én közben nyikorgásokra lettem figyelmes. Na, szép, megint kimászott és most a gardrób ajtót nyekteti -gondoltam. Viktor visszafelé benézett hozzá, majd röhögve hívott, hogy ezt nekem is látnom kell. Az alábbi kép fogadott:

Kékababa

4D voltunk. Bizony! Beával se vártuk meg az "előrírt" 26-dik hetet, majd megyünk most is még egyszer a 30-dik hét felé.

Természetesen Beát is vittük, bíztam benne, hogy így majd lesz némi fogalma arról, hogy ki is az a Tamara. Nagy, csodálkozó szemeket meresztett, ahogy a doki a kütyüt mozgatta a hasamon, aztán teljes extázisba esett, amikor kékre váltotta a képet. "Kékababa!" - kiáltott fel és attól kezdve nem lehetett lelőni, állandóan ezt követelte.

A dologhoz fűzött reményeim mindenesetre valóra válni látszanak. Most már simogatni szokta a pocim és a Kékababa szót ismételgeti. Kapott is Tamarától egy figyelmeztető rúgást. Én nem bánom, majd ezt a konfliktust elrendezik egymás között, Tamarának mindenestre új beceneve lett.

Mezítláb a parkban

Az egész úgy kezdődött, hogy anyura rászakadt két kölök. Jó, az igaz, hogy a két unokája, de az igencsak aktív fajtából. Szóval para-anyun segítendő, kölök programokat próbáltam gyártani jó előre: strand, állatkert, miegymás. Aztán persze szaridő volt egész héten, szóval maradt a játszóterezés, de vasárnap azért még szerencsésen eljutottunk a mezítlábas parkba.

Bár mindössze 30 km-re van Tabajd, a két kölök az út felénél elkezdte a "Mikorérünkmároda?" kezdetű és egyben végű, pompás, szülő-idegelő gyerekdalt. Én cserébe kilátásba helyeztem, hogy kikötöm őket a kocsi mögé, aztán fussanak kedvükre, de ez sem hatotta meg őket. Mindeközben Bea kiválóan szórakozott a két nagyobb előadásán, legalább ő nem osztotta még egy további részre agyam figyelem központját.

Végül megérkeztünk és hála az égnek Tomi és Virág visítva rohangáltak mezítláb fel-alá egyik anyagtól a másikig, miközben anyu és én Beát terelgettük, kissé lassabb tempóban. Szó mi szó, büszke voltam városban szocializálódott gyerekemre, mert szemmel láthatóan élvezte a mezítlábazást, pedig amikor még csak mászni tudott és leraktam a játszótéri hinta mellé a gumilapra, Ő saroktól sarokig közlekedett csak. A fű túl gyanús volt neki, nem sokat olyat látott még, inkább biztosra ment.

Az apró kaviccsal beszórt lépcsőfokokból álló kapaszkodón azért cipelnem kellett a popsiját (meg a magamét, meg Tamaráét a hasamban, még jó, hogy akkor ő még csak nagyjából 300 g-ot nyomott). Aztán felértünk a domb tetejére, ahol a "Belvárosi utcakő" elnevezésű képződménybe botlottunk. Bea ezt meglátva visítva rohant oda, "Anya! Anya!" boldog felkiáltásokkal kísérve. Mégiscsak a belvárosban nőtt fel a gyerek, jóvan. A víznek nem örült ennyire, amin keresztülgázoltunk korábban, pedig nagy aqua-fun.

Levezetésképp még nagyjából 1 órát rohangáltak a gyerekek a park végén található játszótéren. Volt összeveszés, különjátszás, miegymás, aztán hazafelé már teljes egyetértésben nyomtak be 1 nagy zacskó ropit. A "Mikorérünkmárhaza" kezdetű és végű másik nagysikerű gyerekdal természetesen nem maradhatott el, de én ekkor már túl fáradt voltam ahhoz, hogy fenyegessem őket.

Harold

Harold tulajdonképpen már családtagnak számított, hisz hónapok óta velünk élt. Így aztán nehéz szívvel engedtük útjára tegnap az ablakban, de azért még "Sok finom legyet és egy helyes póklányt!" kívántunk neki elmenőben. Viktor azért még hozzátette: "Vagy pókfiút!", hátha Harold mégsem fiú.

Harold néhány hónapja költözött be hitvesi galéria-ágyunktól nagyjából 1 méterre, a bal felső sarokba. Akkor még kicsi volt és vékony, alig lehetett észrevenni, de a kiváló adottságokkal rendelkező, ablak közeli lakás, a nagyjából fél nm-es, kiterjedt hálórendszer és az ügyes vadásztechnika megtette a hatását, így Harold szép lassan testes, hosszúlábú férfivá (vagy nővé) nőtte ki magát.

Esténként rá-rá vetettünk egy pillantást és izgatottan szurkoltunk neki, amikor egy áldozat vészesen megközelítette a hálóját. Harold ügyes volt, ha az aznapi vacsi közel járt, de csak nem akart berepülni, addig kergette, amíg csak belegabolyodott, majd mindössze 2 lábával kapaszkodva, a maradék 6-ot ügyesen használva csomagolta be, majd fogyasztotta el a szerencsétlenül járt állatot.

Ám tegnap történt valami Harolddal. Az ágyunktól mindössze 30 centire találtuk, újonnan szőtt hálójában. Megszerettem ugyan Haroldot, de azért arra nem vágytam, hogy az éjszaka közepén keresztül caplasson az arcomon. Ad absurdum, bár ő a lányom, ezt még azért Beától is zokon venném. Így aztán megpróbáltuk visszatessékelni őt a sarokba. De csak nem ment. Aztán kiderült, hogy a lejjebb költözésnek valamiféle félresikerült lépés lehetett az oka (hiába, 8 lábbal azért nehéz...), mert visszaútja során a gázcsöveken sehogysem bírta átverekdeni magát, így mindig alattuk ragadt. Szegény küzdött nagyon, mi meg felválta szurkoltunk, segítettünk, de semmi sem segített. Harold gondolom már totál frászban volt a zaklatástól, így végül megkegyelmeztünk neki és egy doboz segítségével útjára bocsátottuk őt a szabadban. És ezáltal véget ért a több hónapos Gerald Durrell élő show is.