Tanmese - A mosogatópor és a só

Történt egyszer, hogy a gazdaasszony új lakásba költözött. Nagy volt az öröm! Tervezett, szervezett, alaprajzokat alkotott, mígnem egy szép napon eszébe ötlött:
"De hát az új helyen mosogatógép is van! Nincs többé fél órás görnyedés, letört körmök, felázott kezek!"

Eljött a nagy nap és a gazdaasszony férjestül, gyerekestül új hajlékába hurcolkodott. Nem telt el sok idő és az asszony elszalajtotta urát a boltba vízlágyító sóért, mosogatóporért, öblítőért az új masinába. Meg is érkezett a szállítmány és a gazdaasszony boldogan pakolta be a koszos edényeket a gépbe és töltötte meg mosogatóporral. Jó másfél óra múlva le is járt a program és izgatottan nyitotta ki, hogy gyönyörködhessen a tiszta edényekben.

Veszi elő a tányért... koszos. Veszi elő a poharat... koszos. Veszi elő a kanalat... mosópor maradványok vannak rajta.

Volt ám nagy jajveszékelés! Hívta az urát, panaszkodott:"Ez is koszos, az is koszos!" Szaladt az ura, jajjgatott: "Biztos már régi, biztos lehasznált!"

De jajjgatott a kis mosogatógép is: "Méghogy én régi? Méghogy én lehasznált? Hiába szóltam, híába sírtam, csak beleöntötte a sót a mosogatópor helyére!"

Telt múlt az idő, eljött a következő mosogatás ideje. A gazdaasszony rutinosan elővette a mosogatóport, betöltötte a megfelelő nyílásba, ám ekkor megakadt a szeme egy feliraton a dobozon: SALT. "SÓ?!?"- csodálkozott magában. "Hát az meg, hogy..?" Ekkor leesett neki a tantusz... Hívta az urát, mesélte röhögve. Odament az ura, röhögve hallgatta. Gyermekük csak igen apró volta miatt nem röhögött velük.

A családi legendáriumba azonban e tanulságos mese a mai napon feljegyeztetett, gyermekünk és mindeki más okulására.

Hozzátáplálás

Már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor ez a kép készült...: ...de nem.

Rendületlenül hittem, hogy nekem menni fog, nem lesz gond, minimum 6 hónap, vagy még több....

...de nem.

Hát ha nem, hát nem. Kétségbe nem esünk, falnak nem megyünk, marad ami marad...

...a táp.

Szerencsére azért még jut is, marad is nem is kevés anyatej és én újabb tapasztalattal gazdagodtam...

...az uram is képes arra, amire én.... :-)

Az új autóm...

"Beléptünk a szalonba. Már nagyon izgatott voltam. A szüleim némi töprengés után, az eladóhoz fordultak segítségért. Nem voltak túl készségesek, biztos még ők sem tudják tökéletesen mozgatni a végtagjaikat, mint én, ezért esett annyira nehezükre odaballagni a kiállítási darbokhoz. Azt viszont nem értem, hogy ha én már néhány hetesen tudtam mosolyogni, akkor ők 30-40 évesen miért nem?!? Kicsi vagyok én még ehhez, nem tudhatok mindent... Sebaj, a tényen nem változtat: új autót kapok!!!

Anyuék készségesen követték a kevésbé készséges eladókat, akik tudták nagyon jól, nekem semmi sem drága és horribilis összegekért mutogatták a legújabb, legvagányabb modelleket. Szerencsére Anyu elég felkészült volt és már mondta is, hogy ő bizony látott egyet a neten, ami épp megfelelne... harmadennyiért. Nem sértődtem meg, igaz, ami igaz, tényleg drágák voltak (de azért azt a Maclaren márkát szivesen elfogadtam volna...). Az eladó arca, ha lehet, még komorabb lett, de előhozta a kívánt modellt. A szüleim körbetapogatták, lemeózták és arra jutottak, hogy olcsónak ugyan olcsó, de nem is jó. Maradt hát az édes középút. Már csak egy dolog volt hátra... Tudom női dolog, vessetek meg érte, ha akartok...: milyen lesz a színe? Anyut odahívták a pulthoz és ő végül egy nagyon menő narancssárga mellett döntött. Jeeee, ezzel aztán vagizhatok majd az utcán! 8 kerék meghajtású, napfénytetős, dönthető üléses, extrakönnyű, igazi csúcsmodell! Lábtartóval, biztonsági övvel... mi kellhet még?

Már csak egy hetet kellett rá várni és meg is érkezett. Anyu ment el érte, itthon összeszerelték és bár én még nem ülthettem bele, azért fél szemmel, titokban lecsekkoltam és már el is képzeltem magam, ahogy félig kilógva a kocsiból, 3 centiről, elmélyülten vizslatom majd az aszfaltot..."

Expedíció

Hideg van... hó és jég borít mindent... ketten vagyunk az elemek ellen...nem adjuk fel. Bár az utak járhatatlanok, a sózás semmit sem ér, minden lépés egy újabb kihívás, mi azért csak megyünk. Lábunk meg-megcsusszan a jégen, a kerekek kipörögnek, a rugók már rég feladták a küzdelmet (ja, nem is voltak soha), mi mégsem adjuk fel. Arckrémet, ollót, kaját kell szerezni bárhonnan, bármi áron. Az átlagsebességünk még a legbékésebben andalgó kismamát is alulmúlja (most lehet, hogy nem török "leggyorsabb babakocsi toló" babérokra) és még az is lehet, hogy útban vagyunk itt-ott, de nem érdekel, megyünk rendületlenül. Újabb akadályhoz érünk, a 40 centis járdán 2 böszme "kisautó" parkol (szegények, hát hogy vethetném a szemükre, nekik is kell valahol lenni...), így marad a lépcső. Sebaj... Nekimegyünk és közben rimánkodunk, hogy a jég borította fokok ne most akarjanak kiszúrni velünk, hogy kocsistúl, mindenestül, némi lábtöréssel fűszerezve a sürgösségin kössünk ki. Megoldjuk, túléljük, egyben vagyunk. Irány a bolt, kiolvadunk, locsogunk, tűrjük a bolti eladók szúros tekintetét (már megint takaríthatnak fel...). Befordulunk egy soron, tanácstalan apuka, a telefont szorosan a füléhez tapasztva próbál elboldogulni a pelenkák sűrűjében. Nagyon el van merülve, esélytelen az átjutás. Majd a következő soron... ez az, itt csak egy valaki ténfereg, simán kikerüljük. Hopsz, egy újabb, előre nem látott akadály, egy tartóoszlop a sor kellős közepén. Naná, hogy nem férünk el mellette, tolatás, vissza apukához. Bocsanátozás, átvergődés, arckrém, olló beszerzés, már mehetünk is, hisz ha az ember expedícióra indul, a hazaúttal is számolnia kell. Újabb lépcső, újabb buckák, hó, jég, csúszás. Innen már gyerekjáték a dolog. Még egy nagyáruház némi szénhidrátért, ez már semmiség, széles sorok, sok ember, könnyű elvegyülni. Hazafelé még levezetésképpen némi kamikaze akció (a hó miatt járhatatlan járdák helyett az úttesten való közlekedés), majd még néhány hóbucka és már otthon is vagyunk. Itt már igazán nem oszt nem szoroz a fél órás babakocsi suvickolás és máris nyugodt szivvel, 2 kilóval könnyebben, de egy újabb meghódított hegycsúcs örömével a szívünkben dőlhetünk hátra a kanapén...

Hasonulás

Van az úgy, hogy az ember azt hiszi, ő az egyetlen, aztán mégsem...

Amikor Bea először találkozott egy nálánál 3 héttel idősebb kisbabával, még nem sok figyelmet szentelt neki. Nem róhatjuk fel ezt neki hibának, pici volt még, gyarló, esetlen és többre értékelte az alvást és az evést, mint egy gáláns lovag udvarlását.

A minap azonban meglátogattunk egy kedves ismerőst és az ő 4 héttel fiatalabb kislányát. Lehet hogy csak a hónapok múlása tette, lehet, hogy csak a női mivoltukból fakadóan vágytak egy kis lányos csevejre, mindenesetre rövidesen egymásra találtak. Először végigmérték egymást tetőtöl talpig. Méricskéltek, latolgattak, felmértek. A kölcsönös összhang azonban hamarosan megszületett...

Minden valamire való anyuka tudja, hogy csemetéje pontosan abban a másodpercben lesz éhes, vágyik egy kis szeretetre, kéri a peluscserét, amint anyukája jól megérdemelt szünetét tartva belemeríti kanalát a gőzölgő levesbe. Hatodik érzék, vagy az összeesküvéselmélet kedvelőinek: előre eltervezett államcsíny... mindegy is... A lényeg, hogy ezúttal se volt másképp.... Épp nekiláttunk volna elfogyasztani a napi betevőt, amikor felsírt az egyik baba. Rövid ideig ment a nyüszi, sírás-rívás, küzdés, majd elhallgatott. Ekkor lépett színre a másik törpe. Sírás-rívás-nyüszi, majd csönd. Olvasóim kitalálhatták már mi következett ekkor... Igen, ismét a másik szólója volt soron... Ha most messzemenő következtetéseket szeretnék levonni (és miért ne), azt mondanám: megbeszélték egymás között, hogy ha már úgyis ketten vannak, minek törjék magukat közös óbégatással, maradnak inkább a munkamegosztásnál, a hatás ugyanaz....

Ezúttal azonban emberére akadt a két hamis, ugyanis mi sem voltunk egyedül. Anyuka az anyuka mellett, vállt-vállhoz vetve, kicsit talán gyorsabban, de csöndes egyetértésben fogyasztotta el az ebédjét...

Hiszti

A kislányok szeretik utánozni az anyukájukat....

...ezért a kislányok kis babakonyhában főzik a vasárnapi ebédet Apunak...

...ezért a kislányok Anyu tűsarkújában botladoznak végig a lakáson...

...ezért a kislányok kislány sminkkel széppé pingálják magukat...

...ezért a kislányok szerelemet vallanak egy kisfiúnak a bokor mögött...

...ezért a kislányok szeretnek babázni...

...ha igazi baba van, az még jobb...

De mi van akkor, ha az, a műbabával ellentében elkezd sírni?

Talpraesett és nagydumájú unokahúgom egy huszárvágással megoldotta a dolgot. Amikor Beát fogta a kezében és ő rázendített, határozottan közölte velem: "Vidd innen, nem bírom ezt a hisztit!".

Eszközhasználat

...és már itt is van a nagy vadász. Csíkos szerkójában remekül simul környezetébe. A díszpárna mögött rejtőzve, lesben állva várja, hogy a gyanútlan áldozatra vethesse magát. Nem sieti el a dologot, először finoman felméri a terepet és saját képességeit. Mindent gondosan eltervez. Majd egy hirtelen mozdulattal megragadja a párna csücskét. Innen már nincs megállás, pörögnek az események. Egy újabb rántás, majd még egy. Nem adja fel, keményen küzd minden egyes miliméterért, a szemét közben folyamatosan az áldozaton tartja, hogy annak minden rezdülésére azonnal reagálhasson. Most jobb kezével az áldozat felé kap, de nem éri el. Újra próbálkozik, de ismét elvéti. Szerencséje van, a nyúl még mindig nem mozdul. Ekkor újabb cselhez folyamodik. Még ránt egy utolsót a párnán, hogy a lehető legközelebb kerüljön a célszemélyhez, majd bal keze gyors mozdulatával megragadja a rémült állat lábát és többé nem is ereszti. Ekkor kaján vigyor tűnik fel az arcán, tudja, érzi, hogy valami végérvényesen megváltozott. Ő mostantól eszközhasználó lett....