2010. február 11., csütörtök

Hasonulás

Van az úgy, hogy az ember azt hiszi, ő az egyetlen, aztán mégsem...

Amikor Bea először találkozott egy nálánál 3 héttel idősebb kisbabával, még nem sok figyelmet szentelt neki. Nem róhatjuk fel ezt neki hibának, pici volt még, gyarló, esetlen és többre értékelte az alvást és az evést, mint egy gáláns lovag udvarlását.

A minap azonban meglátogattunk egy kedves ismerőst és az ő 4 héttel fiatalabb kislányát. Lehet hogy csak a hónapok múlása tette, lehet, hogy csak a női mivoltukból fakadóan vágytak egy kis lányos csevejre, mindenesetre rövidesen egymásra találtak. Először végigmérték egymást tetőtöl talpig. Méricskéltek, latolgattak, felmértek. A kölcsönös összhang azonban hamarosan megszületett...

Minden valamire való anyuka tudja, hogy csemetéje pontosan abban a másodpercben lesz éhes, vágyik egy kis szeretetre, kéri a peluscserét, amint anyukája jól megérdemelt szünetét tartva belemeríti kanalát a gőzölgő levesbe. Hatodik érzék, vagy az összeesküvéselmélet kedvelőinek: előre eltervezett államcsíny... mindegy is... A lényeg, hogy ezúttal se volt másképp.... Épp nekiláttunk volna elfogyasztani a napi betevőt, amikor felsírt az egyik baba. Rövid ideig ment a nyüszi, sírás-rívás, küzdés, majd elhallgatott. Ekkor lépett színre a másik törpe. Sírás-rívás-nyüszi, majd csönd. Olvasóim kitalálhatták már mi következett ekkor... Igen, ismét a másik szólója volt soron... Ha most messzemenő következtetéseket szeretnék levonni (és miért ne), azt mondanám: megbeszélték egymás között, hogy ha már úgyis ketten vannak, minek törjék magukat közös óbégatással, maradnak inkább a munkamegosztásnál, a hatás ugyanaz....

Ezúttal azonban emberére akadt a két hamis, ugyanis mi sem voltunk egyedül. Anyuka az anyuka mellett, vállt-vállhoz vetve, kicsit talán gyorsabban, de csöndes egyetértésben fogyasztotta el az ebédjét...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mondd a magadét...