Heuréka! Megtaláltam!

Na várjunk csak... Ez meg mi?
Ez... ez... ez eddig is itt volt?!?
Nem hiszem... vagy mégis?
Rémlik, mintha Anya meg szokta volna puszilgatni néha, de akkor valahogy nem így nézett ki...
Most olyan szőrős és rózsaszín.... mindenesetre vicces....
Na, akkor most megpróbálom megfogni...
Jajj... jajj... jajj... ez nehezebb, mint gondoltam, még a nyálam is folyik, annyira erölködök.... Törlést kérek! Ehh, köszi!
Akkor majd most... a térdem már megvan...
Nézd már, most meg elkezdett mozogni a vége. Hehe, ja, ezt én mozgatom! Ez egyre jobb! :-D
Na, akkor most egy kicsi nyújtózkodás, egy vetődés, éééés... megvan! Ez az, igen-igen-igen! Nagyon ott vagyok! Azt hiszem ezt máskor is kipróbáljuk, ugye, Apa?

Green

Jelentem kizöldültünk! Jó-jó, éjjelente még kicsit sárgák, pirosak, lilák, kékek (tényleg, milyen színű is, aki nem zöld?) vagyunk, de azért a nap jelentős részét textilpelusba bújtatott popsiban töltjük. Azt hiszem épp itt az ideje felhagynom a királyi többessel, mielőtt az olvasóban az a tévképzet alakulna ki, hogy reggelente csinos kis csomagot képzek hátsómra és a nap további részében a mellékhelyiségnek még a gondolatát is kerülöm.

Szó mi szó, a textilpelus remek kis találmány. Még a mosási költségekkel együtt is jelentős összegek maradnak a pénztárcájában a mindenre elszánt anyukáknak. Igyekeztem hát még többet spórolni... A designerek által tervezett használt-pelenka tároló vödrök talmi csilogása nem vitt tévútra, inkább a szomszédban található piacot vettem célba megfelelő alkalmatosság után kutatva. Hála a savanyúkáposzta-szezonnak, hamarosan meg is találtam az igazit, egy magát savanyítóvödörnek álcázó produktumban. "Ez az! - gondoltam magamban - ha nem is káposztát, de valamit biztosan savanyítani fogok benne."

Ezután már csak azt kellett megvárni, hogy pehelysúllyal született utódom elérje a textilpelushoz szükséges súly-minimumot. Néhány nappal ezelőtt meg is történt a nagy áttörés. A reggeli peluscserénél már ezt húztam Bea popsijára és megbeszéltük, hogy mi mostantól környezetvédelmi aktivisták vagyunk. Bár néhány hónaposan még vajmi kevés fogalma lehet a szó jelentéséről, azért boldog vigyorral az arcán vette tudomásul a tényt, hisz nem lehet elég korán kezdeni...

Repertoár

Bonyolódik a helyzet. Már nem elég a körbe-körbe mászkálás... Ezért egy-egy éhes-vagyok-ezért-ordítok-de-lusta-vagyok-enni akcó fennforgása esetén, a "Száraz tónak nedves partján, döglött béka kuruttyol..." kezdetű ének és a "Beácska teázik, azután meg táncizik" nagy sikerű Jóbarátok betétdal éneklésével is bővítettük a repertoárt.

Ilyenkor magam elé képzelem, hogy egy évtizedes múlttal bíró szoptatási tanácsadó milyen arccal fogadná a látványt, ahogy sutba dobva az összes jótanácsot, körbe-körbe mászkálva a szobában, a fenti slágereket fennhangon kántálva etetem a gyerekem.

Az ember... 1.

Az ember alapvetően versengő típus. Már évezredekről ezelőttről is ismerünk olyan játékokat, amely azt hivatott kideríteni ki az erősebb, gyorsabb, okosabb. Sok minden változott azóta, kevesebb lett rajtunk a szőr, magasabbak vagyunk, designe-os lakásokba húzodunk vissza a legkülönfélébb elektoromos kütyük közé, de egyvalami nem változott: újra és újra meg akarjuk mérettetni magunkat. Most mindenki azt gondol, amit akar, póker partik, sport események, tánc, de azért vannak ennél sokkal prózaibb helyzetek is...

Én alapvetően elég dinamikusan közlekedek, köszönhetően a 185 centi magas apámnak, aki úgy gondolta, hogy egy 3 éves gyerek is simán lépést tud tartani az ő 1,5 méteres lépéstávolságával. Nem voltam egy elveszett ember már akkor sem, így végülis sikerült. Viszont ebből kifolyólag belőlem már elég korán kiveszett a lassú andalgás képessége. Ezen tulajdonságomban a babakocsi sem korlátoz, így egy átlagosan sétálgató kismamára min. 45 mp-et verek rá 100-on. Lényeg a lényeg, így általában nem tartom fenn a körülöttem rendkivül sietősen közlekedő babakocsi-mentes embertársaimat.

Na de... ez a dolog nincs rám írva és álló helyzetből startolva mondjuk egy zebránál, egy kivülállónak igencsak nehéz megítélni vajon hány km/órával fogok haladni. Ők persze szintén nem tudják, de én már előre röhögök a sok helyezkedőn, akik megpróbálnak a lehető legelőnyösöebb pozícióból indulni, hogy egy jól irányzott keresztbevágással még előttem haladjanak át az említett közlekedési objektumon. Ezen cél elérése érdekében bármit képesek megtenni, félig úttestre lógó lábbal, vagy épp egy másik igencsak sietős embertárs mellé szorosan bepréselődve igyekeznek legyőzni engem, a lassú kismamát. Én nem akarom elvenni az örömüket, hagyom, hadd szenvedjenek. Ők az győzelem élményétől megittasulva kicsit lazábbra veszik a figurát, így aztán néhány másodperccel később magamban vigyorogva haladok el mellettük.

Mennyi az annyi?

Minden relatív... ezt elég korán megtapasztaljuk. Amikor hevesen érvelünk valami mellett vagy ellen, gyakran jutunk erre a következtetésre. Ám vannak olyan helyzetek, amikor az ember joggal várja el, hogy ami van, az annyi legyen amennyi, bárhonnan nézzük. Se több, se kevesebb.

A fehérvári kórházban előszeretettel stresszelik az amúgy is idegbajos friss anyukákat azzal, hogy megkérik, vigyék be etetés előtt és után a babát, hogy lássák eleget eszik-e. A következő szöveges feladat méltán lehetne az idei nehéznek mondott középiskolai matek felvételi egyik példája. Ha jár erre egy matematikus-fizikus professzor, aki nem mellesleg a misztikus tudományokban is otthon van, nyugodtan besegíthet.
1. Adott egy baba. Vigyük ki ezt a babát a nővérkeszobába és mérjük meg. Ekkor a következő eredményt kapjuk: 2820 g. Ezután térjünk vissza a szobába és nyugodtan konstatáljuk, hogy a baba evés nélkül elaludt.
2. Ébredés után, pelenkacsere nélkül vigyük ki ismét, mérjük meg. Az eredmény a következő: 2830 g. (segítség: Merüljön fel bennünk a gyanú, hogy a gyermek esetleg levegővel táplálkozik!)
3. Térjünk vissza a szobába, etessük meg, majd ismét vigyük ki mérlegelésre. Eredmény: 2820 g. (segítség: Gondolkodjunk el rajta, hogy a gyermek esetleg több kalóriát éget el evés közben, mint amennyit bevisz!)
4. Hitetlenkedve szemléljük az eredményt, majd néhány másodperc eltetlével mérjük meg ismét a babát. Ekkor a következő eredményt kapjuk: 2830 g. (segítség: Ismét gondolkodjunk el rajta, hogy a gyermek esetleg néhány levegővétel segítségével 10 g táplálékhoz jutott!)
5. Ellenőrzés képpen végezzük el a kísérletet harmadszor is, ami a következő eredményre vezet: 2840 g.

Kérdés: Mennyit evett a gyermek?

A csalás elkerülése végett a következő sorokat csak akkor olvassuk el, ha már megoldottuk a feladatot, vagy végképp feladtuk.

Válasz: A rendkívül okos és fifikás csecsemősnővér szerint 10 g-ot, ami kevés.

Így a kísérlet eredménye: a gyermekbe erőszakkal beletáplált cukros víz, majd a szobába visszatérve 5 perc öklendezés, hogy az amúgy is levegő evő baba a felesleges "tápláléktól" megszabaduljon.

Tündérmese

Nálunk alapból egy Tündérke lakott. Én... Történt egy szép napon, hogy úgy döntöttünk, egy tündérke nem tündérke, itt az ideje gyarapítani a tündérke gyűjteményt. Bár akkor még nem tudhattuk, hogy Tünde, vagy Tündérke lesz-e a következő, vállalva ezt a minimális kockázatot, mégis belevágtunk. Röpke 9 hónap múlva meg is érkezett Tündréke 2... Telt múlt az idő, Tündérke nőtt növekedett, mígnem elkezdte tökre viccesnek találni, ahogy mindenféle idétlen plüss játékkal, eltorzított hangon szórakoztatom őt. Eljött a pillanat, nosza rajta, elkel ide egy újabb Tündérke! Így hát ezúttal férfi-ember közreműkődése nélkül, pusztán az agyamban lejátszodó képek, némi nemű maradék anyag, drót, turkálóban szerzett póthaj és két hatalmas kék gomb segítségével munkához láttam, hogy megszülessen Tündérke 3. Bár kicsit idétlen a kinézete, mégis fergeteges sikert aratott. Így aztán, immáron 3 Tündérkével újra és újra megrendezzük a Tündér-találkozót és izgatottan várjuk a következő Tündérke érkezését, vagy Tündéét?

Ui: Nem, nem vagyok terhes, mielőtt mindenkinek elkezdenétek terjeszteni...

Ki az erősebb?

Meglehetősen nehéz feladatot ró az ember lányára, hogy három hónapos utódját rábírja olyan dolgokra, amikről bár tudja, hogy neki jó, a kis emberpalánta erről nincs maximálisan meggyőződve. No, nem kell rögtön szabadjára engedni gondolatainkat és magasröptű, már-már emberfeletti cselekvésekre gondolni, maradjunk meg a valóság talaján és kezdjük ezzel: evés.

Mindenki elég hamar szembesül azzal a ténnyel, hogy az életben maradás elengedhetlen feltétele szervezetünk megfelelő mennyiségű táplálékkal való ellátása. Ez bizony megkerülhetetlen, ha úgy vesszük probléma, amivel még a fényevőknek is nap mint nap szembe kell nézniük, nemhogy egy olyan apróságnak, mint a lányom.

Szerencsére már rég nem abban az érában élünk, amikor az embernek egy kiadós lakomáért mamutra kellett vadásznia, vagy napokat kellet eltölteni bogyókat gyűjtögetve és reménykedve, hogy nem ő lesz a következő teszt alany, aki áldozatul esik egy mérges gyümölcsnek. Ám a babák dolga már akkor is egyszerű volt, hisz a szoptatás ősi táplálási mód az emberiség történetében. Aham...

...na de mi van akkor, ha kis utódunk még azt az egyszerű ténykedést, hogy mozgatnia kell a száját is fárasztónak, mi több, felesleges, időpazarló tevékenységnek tartja? Ilyenkor marad az ősi anyai ösztön, leleményesség és fifika és a szobában körbe-körbe járva -hogy ugye megfelelő mennyiségű élménnyel lekösse információ-szivattyú gyermeke agyát-, fenekét ütemesen ringatva, a legváratlanabb időpontban nyomja a szájába, amit kell, mire ő némi kis tiltakozás után mégiscsak hajlandó életben tartani magát. Ha az ember ilyenkor még kicsit türelmes, akkor néhány perc mászkálás után le is ülhet, hogy ezután a hagyományos mederben folytatódjék tovább az ominózus esemény.

Nos, nem kell messzire mennünk és ismét túl-agyalnunk a dolgot, hogy rájöjjünk, mi is az, ami szintén elengedhetetlen az életben és épelméjűségben maradáshoz. Elég csak az ősi kínzási módszerre gondolni, mikor is napokig nem hagyták aludni a pácienst, aki végül a végkimerüléstől hotlan rogyott össze. Na, azért ne durvuljunk ennyire, előbb utóbb sikerül rávenni a kis embert, hogy bizony-bizony aludni akkor is jó, ha egyébként tökre érdekes minden. Mivel ő még nem fogja fel, hogy ja, álmos vagyok, akkor aludjunk, így hát nekünk kell a megfelelő mederbe terelni ténykedését. Ha hagyja... a besötétített szoba, puha takaró és a pótszer (alias cumi) általában hatásosnak bizonyul, de van, hogy semmi sem segít, ilyenkor az ember nem tehet mást, mint sztoikus nyugalommal szemléli, ahogy gyermeke fél órán keresztül, tüdő-hasogatón ordít, míg végül az anyja ujját szorongatva, álomba "szenderül".

Hát hol marad itt a madárcsicsergéses, édi-bédi, rózsaszín ködben úszó boldog harmónia? Sehol... na de ne mondja senki, hogy nem kap röhögő görcsöt, amikor a tündi-bündin mosolygó két hetes lánya, a fürdés előtt, egy laza mozdulattal végigszarja az apját.

Mission impossible...

Még szülés előtt pár nappal elmerészkedtem bevásárolni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy az én utolsó napos terhes suta mozgásommal a zsemléért harcoló nénik és a felvágottért verekedő bácsik között vajmi kevés esélyem van. Ugyanis ők amint megérzik az emberen a félelem, vagy a gyengeség legkisebb jelét, már le is csapnak, lehetetlenné téve, vagy legalábbis erősen megnehezítve, hogy az ember hazavigyen egy kiló kenyeret, vagy 10 deka felvágottat a családjának...

Egyik tavalyi buszos történetem is hozzájuk kapcsolódik. Szemmel láthatóan terhesen vártam a helyijáratos buszt. Meg is érkezett az ominózus járat, véletlenül épp az orrom előtt nyílódó ajtóval. Ám amíg én kettőt léptem, gurulós szatyraikat fegyverként tartva maguk elé, fürgén előttem termett 2-3 Auchanba igyekvő néni/bácsi és amíg én felocsúdtam meglepetésemből, ők diadalittas arccal elfoglalták a maradék ülőhelyeket...

Szóval én ammondó vagyok, ha buszról, piacról, vagy bevásárlásról van szó, inkább egy csapat fekete ruhás emós fiatal, mint néhány mindenre elszánt nyugdíjas...

Az a bizonyos...

...az a bizonyos tulajdonképpen bárki és bármi lehet... ha akarom festőpemzli, ha akarom kifordított bundakesztyű, ha akarom papucs végén pamutbolyh. Vagy egy blog. Családomban a harmadik, életemben az első. Létezése tulajdonképpen eleve elrendeltetett, megörökítendő a fejemben bolyongó gondolatokat és piciny családom mindennapjait.